Nem tisztelem az időseket! ☝😠

Mielőtt még bárki félreértené: a cím egy gyakran elhangzó „idézet” a korosztályombeli emberektől, nem pedig az én véleményem a bejegyzés további kontextusát figyelembe véve. Sőt, még ki is kéne egészíteni úgy, hogy: „Nem tisztelem az időseket csak azért, mert idősek! Mit tettek le az asztalra???”

Érdekes egy picit elmélkedni azon, hogy hogyan ér össze manapság a régi tekintélyelvű világ a mai individualista felfogással. Véleményem szerint kialakult egy olyan köztes réteg, aki mintha lebegne a két világ között, nem foglalna egyértelműen állást egyik mellett sem. Ki is fejtem, hogy mire gondolok.

Ha régen valaki idős volt, akkor automatikusan tisztelték, bölcsességet tulajdonítottak neki. Valljuk be: a régi világban rengeteg betegség volt, éhezés, szegénység, nem volt annyira alacsony a túlélési küszöb, mint most. Ezért tekinthettük úgy is, hogy aki sokáig élt, azt „tudott” valamit. Persze, ez a társadalmi reflex egyben szerintem fel is mentette az időseket a felelősség alól, ha esetleg úgy viselkedtek egész életükben, hogy az nem igazán volt tiszteletre méltó (biztos tud mindenki mondani ilyet a rokonságából…).

Az újabb generáció értelemszerűen ezt megkérdőjelezte, és azt kérdezi, hogy mit tettek az idősek le az asztalra, azon kívül, hogy túléltek? Csak azért nem jár még automatikusan a tisztelet!

Régen is tisztelték a státuszokat: katona, orvos, tanár, tanult ember, stb. Ezeket szerintem okkal tisztelték, viszont ma már nem sokat jelent az, ha valakinek van egy diplomája. Sokszor nem is azon a területen dolgozik, nem olyan szintű munkát végez, kvázi lehet, hogy értelmetlenül végzett el egy egyetemet.

És itt jön a csavar! Attól, hogy valaki:

• katona: még nem biztos, hogy a jó ügyet szolgálja
• szülő: még nem biztos, hogy tisztességes embert farag a gyermekéből
• diplomás: még nem biztos, hogy ezzel bármi jót is tesz a társadalomnak
• idős: még nem biztos, hogy bármit is tett életében
• stb.

Ennek ellenére a régi reflexekből adódóan sokan elvárják a tiszteletet, figyelmet és piedesztára emelést a státuszukból fakadóan. Sokszor elhangzik az a mondat, hogy: „Én annyit dolgoztam már!”. Mégis mennyit? Nyilván ezek szubjektív dolgok, hogy ki hogyan érzi, hogy mennyit dolgozott. Azért, mert 40 évig bejárt egy munkahelyre, nem biztos, hogy ugyanannyi értéket teremtett a munkájával, mint amennyit érez.

Az ellentmondás pedig itt következik be: „Engem ne címkézzen senki, de én hadd használjam a saját címkéimet!”. Tehát én nem fogok tisztelni senkit, csak azért mert öreg, de engem tiszteljenek azért, mert én szülő vagyok!

Nagyon nem szeretem ezt a fajta képlékenyen alakítható gondolkodásmódot, ami úgy akar kilépni a régi rendszerből, hogy közben meghagyja a saját előnyeit, de kifejezetten csak a sajátját, és felháborodik azon, ha más is ugyanezt csinálja. Szerintem ez képmutatás, önámítás, felelősségkerülés. Számtalan esetben bebizonyosodott az életem során, hogy az ilyen gumikötélszerűen nyújtható határok soha nem vezettek jóra…

Érdekes figyelni, hogy hova fut ki ez az egész, de végül a természet majd úgyis rendbe teszi ezt.